Dunafalva község

Adatok

Régió: Dél-Alföld
Megye: Bács-Kiskun megye
Kistérség: Bajai kistérség
Lakosság: 1035 fő
Terület: 57.89 km²
Népsűrűség: 17,88 fő/km²
Rang: község
Körzet hívó: 69

Története

Dunafalva 1954 óta önálló település, története így nem választható el az „anyatelepülés” Dunaszekcső történetétől. A különválásig területünket a 13-16. századi oklevelek „Felszekcső”-ként, majd „Sziget”-ként, vagy „Dunaszekcső-Sziget”-ként emlegették.

A mai Dunafalva területén a római korhoz kapcsolódóan említik az első jelentős építményt: szigeti vár vagy burgus. Erről a Notia Dignitatum így emlékezik meg: „Altino nunc, in burgo contra Florentiam” – „Florentiával szemben fekvő burgus”. Dunaszekcső, az egykori Lugio a IV. század vége felé a Florentia nevet kapta. Az eddigi adatok szerint a burgus a mostani hajózható Duna meder bal partján, a dunaszekcsői várhegyi castellummal csaknem szemben volt megépítve. A burgus egész kerülete Halász Ferenc felmérése szerint 335,6 méter, így szerinte a németországi limes castellumai közül a feldbergi 330 méter kerületű castellumhoz hasonlíthatott. Befogadóképessége egy cohors és ½ manipulus, vagyis 360+120=480 ember volt. A burgusban elhelyezett haderők, illetve helyőrségi csapatok közül biztos, hogy Septimus Severus alatt a COHors VII Breucorum, magyarul a breokusok hetedik számú alakulata állomásozott itt. De a burgusban volt elhelyezvea nyilasok csapata és az istriai evezősök csapatának egy része. Valószínű, hogy a negyedik század vége felé itt állomásozott az EXERCITUS PANNONIAE (magyarul a pannóniai hadsereg) csapatának egy része, miután ilyen bélyegű téglák itt elég gyakoriak. Az idő vasfoga az évszázadokkal dacoló erődítés falmaradványait felőrölte. A burgus maradványainak nagyobb tömegű elhordása 1800-ban a római katolikus templom építésével kezdődött és folyamatosan folyt. A még meglévő falmaradványokat 1927-ben a szigetben építendő Népház céljára bontották szét.

A római kort követő népvándorlás hullámai nem hagytak tartós nyomokat a szigeten. Feltételezhető, hogy honfoglaló őseink Dunaszekcső környékének meghódításával egyidőben a szigetet is birtokba vették. A települést az oklevelek tanúsága szerint Felszekcsőnek nevezték és a fehérvári káptalan birtokaként tartották számon és mint önálló település egészen az 1550-es végéig fennmaradt. Létezését azok a korabeli oklevelekben fellelhető birtokperek, erőszakos földfoglalásokról és faludúlásokról szóló panaszok bizonyítják, melyekben a környék XIV-XVI. századi földesurai a dunaszekcsői Héderváriak (Hercegek később Szekcsőyek) és a bátmonostori Török (később Váradi) család tagjai vádolják egymást valamint a terület egyes részeire még mindig igényt tartó fehérvári káptalant.

Az 1526-os Mohácsi vész településünket is érintő érdekes vonatkozása II. Lajos Szerémi György által leírt „szekcsői verziója”, mely szerint a menekülő király nem a Csele patakba fulladt, hanem gyilkosság áldozata lett, melyet a mai Dunafalva területén, az egykori római ellenerőd helyén álló középkori templomban, az Angyalok Kápolnájában követtek el.

Az eseményeket Gosztonyi Jenő: Duna-Szekcső múltban és jelenben című könyve így írja le:

„A menekülők között vala II. Lajos király is, három testőrétől, Atzél, Trepka és Czettritz kamarásoktól kísérve: midőn Buda felé menekülendő, az esőről megdagadt Cselye patakhoz ért, fáradt lova partra kapaszkodás közben a hinárban lábával megfeneklett, s hátra –estében a királyt a mocsárba nyomta. Tomory pál és Szapolyay György hadvezérek menekülés közben értesülvén Czettritz Ubald, szilézia nemes és királyi udvarnok által a király esetéről, rögtön visszalovagoltak, s a megnevezett Cselye patakból Lajost élve kiszabadították és magukkal vitték a 2 mérföldnyire fekvő Szekcső faluba, hol a Duna egyik ágán átkelvén a plébániára szálltak. A plébános szobájába heves (stuba) volt, hol Lajos Királyt levetkeztették ércpáncéljából és sisakjából. A királyt, midőn fáradtan üle, kis felújulás után késztették, hogy étkezzék. Tomori Pál eképpen szólt: Étkezzék királyi Felség! mert a törökök gyorsan sietnek utánunk! Erre pedig Szapolyay így szólt Tomorihoz: Hagyságod pedig menjen saját szállására én hasonlóan a magaméra, ne késsünk, azonnal Buda felé kell lovagolnunk. Én kész vagyok – mondá Tomory, mire ismét Szapolyay: Együtt menjen Tisztelendőséged szállására, én a király védelmére még itt maradok. Tomory Pál lámpavilágnál elment szállására cselédjeivel. Midőn Tomory eltávoza, Szapolyay György szóla Lajos királyhoz: Te dorbézoló király! Te buja király! Te igazságtalan király, mert elvesztetted egész Magyarországot és minden ősi jogainakt, Lőrincz herceg birtokait, ki magát kötelezte magvaszakadása esetére, mint atyánk is viszont kölcsönös örökösödésre. Monda erre Lajos király: Nem az én akaratom, hanem az országnagyoké! Ekkor Szapolyay György a királyt torkon ragadva, mérges dühvel egy háromélű csehkarddal jobb oldalán három helyen átdöfte. Czettritz és más udvarosai a királyi fenségnek megrémültek, és Tomory Pál érsek szállására futottak erős hangon kiáltván: Hamar, hamar Nagyságos Úr, mert Lajos királyt Szapolyay György megölte! Mit Tomory érsek hallván, sietve felkelt s környezetével Szapolyay Györgyre rohant és őt meggyilkolta. Ezt hallván Szapolyay György hadvezére és a György párt nagy része, megölték Pál érseket….”

Tovább idézve Szerémit Gosztonyi elmondja, hogy a felöltöztetett királyt „mint vértanút gyolcsba borogatva éjfélben a Cselye patak partján, közel Csele faluhoz lámpa világánál ásott sírba tették le…Szapolyay hadvezérének rendeletére György és Pál országnyagok egy márványkoporsóban a falu templomába betétettek.”

Ezt igazolandó Gosztonyi könyvében megjegyzi: „Az 1840-41. évben Scitovszky János, akkori pécsi püspök, utóbb esztergomi prímás felszólítására a szekcsői szigetben ásatások történvén az „Angyalok kápolnájának” romjai alatt a négyszögű falak között egy sírban két, egymás mellett fekvő csontváz találtatott, mit azonban az ásók, mire a felügyelő odaérkezett szétszórtak. Igazolja e tényt a helybeli nép, mely az ásatás körülményeire még élénken emlékszik.”

A fenti történet szép példa a legendák születésére, de mivel szeretjük a legendákat, főleg ha rólunk szólnak, a római burgusra és az Angyalok kápolnájára az alábbi építménnyel emlékezünk. A mohácsi vészt követően a szigeti terület jelentősége átmenetileg megnőtt. A földesurak elmenekültek a községből, a jobbágyoknak pedig a sziget mocsarai, nádasai nyújtottak menedéket. A török uralom állandósulásával – 1541-től Szekcső sokáig szandzsákszékhely lett állandó őrséggel – a szigetre menekült lakosság kisebb része idővel visszaköltözött szekcsői otthonába. A lakosság nagyobb része azonban a bizonytalanság miatt a szigeten maradt és állattenyésztéssel, halászattal foglalkozott. Emellett szekcsői földjeiket is rendszeresen művelték. Békés életükhöz tartozott, hogy egyszerre adóztak a töröknek és a királyi országrészbe menekült új uraiknak egyaránt.

A török kiűzésének négy éve (1686-1690) a Duna menti települések esetében hatalmas pusztulással és véráldozattal járt, mivel a menekülő törökök és az őket üldöző császári zsoldosok kíméletlenül pusztították a lakosságot.

A lakóházak legnagyobb része – a szigetiek is – elpusztultak. Az itt lakók közül is csak azok maradtak életben, akiknek időben sikerült a sziget búvóhelyeire menekülni. A szigetre menkült, meglehetősen gyér számú lakosság, a sziget sajátos jellege – erdők, vizenyős területek, gazdag rét és legelő – miatt a könnyen mozgatható állattartásra rendezkedett be. A helyzet normalizálódásával a szigeten tartózkodók visszatértek szekcsői házaikba és hozzákezdtek elvadult földjeik megműveléséhez, ugyanakkor szigeti legelőiket is fenntartották. Felosztották egymás között a sziget állattartásra alkalmas területeit és a magasabban fekvő mederpartokon, hátakon ideiglenes szálláshelyeket hoztak létre. Így jöttek létre a Duna szigeti oldalán először a magyarok szállásai, melyet Öregszállásnak, majd az 1691-től folyamatosan betelepülő rácok, majd az 1773-tól egyre nagyobb számban betelepülő németek szállásai. Az Öregszállás a Rácszállástól a Pék fok választotta el, a németek szállásai közvetlenül a Duna mellett voltak. Az itt és Mohács környékén kialakuló életforma felvirágzása a XVIII. század közepéig figyelhető meg.

A sziget gyakori áradásoktól áztatott dús rétjein, nagy kiterjedésű erdei legelőin gombamódra elszaporodtak a szállások. A házakat állatok tartására szolgáló sövénykerítéssel választották el, amely karámokból és hodályokból, valamint az állatok gondozását, őrzését végzők ideiglenes lakóhelyeiből álltak. Ezek az építmények egyszerre voltak éjszakai szállások és raktárak, ahol a fekvőhely mellett szerszámokat és minden olyan eszközt őriztek, amit meg kellett őrizni az időjárás viszontagságaitól. Az egymástól elkerített területek körül gyakran jelentős gyümölcsöskerteket is kialakítottak, olyan gyümölcsfákból – szilva, alma, körte – amelyek jól bírták a vizet és átvészelték a Duna rendszeresen ismétlődő árhullámait is.

A sziget új, időszakos honfoglalóinak, a szállások kialakításának kedvezett, hogy az önkényes legelőfoglalások idején a mezővárosnak nem voltak földesurai. Dunaszekcső korábbi birtokosai a török uralom időszakában kipusztultak ( Hercegek, Macedoniaiak, Szekcsőyek), illetve a távoli örökösöknek a török kiűzését követően először a császári udvarnál kellett igazolniuk illetékességüket egykori birtokaikra.

Ily módon a dunaszekcsői földbirtokok, uradalmak újjászervezésére viszonylag későn, az 1710-es években került sor, amikorra az egész szigeti területet a mezőváros jobbágypolgárai használták, akik ragaszkodtak a megszerzett szigeti birtokaikhoz. 1756-ban az egész szekcsői uradalom, részben utódlás, részben házasság révén, részben vásárlással a Bésán család birtokába került. A család rendkívül erős kezű földesurai Bésán Imre és Sándor nagy lendülettel fogtak hozzá uradalmuk kiépítéséhez.

Több száz évig tartó elkeseredett harc bontakozott ki a szigeti földterületek birtoklásáért a mezőváros polgárai és a földesurak között, ami úrbéri perekhez, robot megtagadásokhoz és földesúri önkényeskedések sorozatához vezetett. A sorozatos visszaélések eredményeként a mezőváros lakossága fokozatosan elvesztette korábban megszerzett kiváltságait. Az uradalom viszont megvetette lábát a szigeten, újabb és újabb földterületeket foglalt el majorsága számára.

A kiegyezés kedvező mezőgazdasági konjunktúrát teremtett. A monarchia hatalmas felvevő piaca következtében megnőtt az igény a mezőgazdasági termékek iránt. Ez arra késztette a földbirtokosokat és a parasztokat, hogy fokozzák a termelés hatékonyságát, új területeket vonjanak be a szántóföldi termelésbe.

A termelés fokozásához és a termékek értékesítéséhez kedvezett, hogy a szigeti terület kiváló talajviszonyokkal és egyéb adottságokkal rendelkezett. A növénytermelés szempontjából eddig kihasználatlan volt a hatalmas sziget, gazdálkodását segítette az olcsó vízi szállítás adta lehetőség is. Ugyanakkor az állandó áradások lehetetlenné tették a tartós földművelésre való áttérést. A község lakossága és az uradalom egyaránt felismerte, hogy gazdasági érdekeik összefogást sürgetnek a Duna megszabályozására. Ennek az összefogásnak eredményeként született meg az a kezdetleges védgát rendszer 1879-ben, mely lehetővé tette a tartós letelepedést és a növénytermesztés meghonosítását a szigeten. Az 1890-es évek gátszakadásai és árvizei azonban azt is bebizonyították, hogy újabb, erősebb töltésekre van szükség. Ennek tett eleget az 1898-ban megalapított „Margitta Szigeti Árvízmentesítő és Belvízlevezető Társaság”. A kor színvonalához képest korszerűen épült töltés Szeremlétől Batináig húzodott, dunaszekcsői szakasza 11,4 km hosszú volt. A gátrendszer kiépítésével az árvízveszély hosszú ideig megszünt, a növénytermesztés egyre biztonságosabbá és kifizetőbbé vált. A gazdálkodásban bekövetkező változás a lakosság életmódjában is alapvető változást eredményezett. Az uradalom szigeti területein felépültek az első épületek és megjelentek az első állandó lakók. Igy épület fel a Dunamajorban a hatalmas raktár, a birkaistálló melletti számadó lakás és a cselédek lakásai. Ezt követte Telek-pusztán, Kopárháton, majd Keresztfokon, Csanádiban istállók és cselédlakások, górék és az intézőlakás felépítése. A majorsások között folyamatos volt az összeköttetés, a munkaerő és a mezőgazdasági termékek szállítására a Dunamajort az Újistállóval összekötő lóvasutat a századfordulót követően állították üzembe.

Az uradalom példáját a szekcsői gazdák nagy része is követte. Az egykori szétszórt szállások benépesültek a földet művelő állandó lakosokkal. A kilencszázas évek elején a mai Alsódunasor, Teleki utca elején, a Posta, Bem, Tompa, Jókai utca környékén, a Rákóczi utca bal oldalán, valamint a Ságvári, a Kis utca, a Felsőköz területén szaporodtak a szállásokból kialakított tanyák, gazdasági épületek. Lakóik eleinte szekcsői gazdák voltak, akik munkanapokon családtagjaikkal, cselédjeikkel, szolgálóikkal itt kinn éltek a szigeten és művelték a tanya körül kialakított birtokot, ünnepnapokon viszont szekcsői házaikba tértek vissza. Később a földterületek felaprózódásával kialakult az a gyakorlat, hogy a fiatalok költöztek ki a szigetre és művelték az atyai just, s csak megöregedve költöztek vissza a szülői ház falai közé, továbbadva a munkát és a földet gyerekeiknek.

Az áttelepülők harmadik csoportja azokból a kevésbé tehetős gazdákból tevődött ki, akik felszámolták szekcsői ingóságaikat és a jobb megélhetés reményében végleg a szigeti földjeiken telepedtek le. A folyamatos áttelepülés révén a sziget lakossága rohamosan növekedett.

Egy kis adalék a lakosság számának akkori alakulására, összevetendő a mai adatokkal:

A beépült területek leginkább a szigeti révpart közelében, gr. Jankovich-Bésán gazdasági területétől északra és délre foglaltak helyet: Belsőszigeti kertek, Felsőszigeti kertek, Közép kertek, Almáskert, Rácszállás, Öregszállás. A szigetet nagyjából két részre osztja a Telek felé vezető út. Ettől északra van a Középszigeti kertek, Tekereshát, Beskenye, Keskeny erdő, Kopárhát, Belsőszigeti kertek, Felsőszigeti kertek, Mártonka, Ágaserdő, Kerekhát, Sósmalát, Vár, Lencséskert, Barkás, Öregerdő, és Kutas dűlő. A Teleki úttól délre található az Almáskert, Rácszállás, Öregszállás, Újszállás, Almáshát, Cselő, Papkert, Lencsésköz, Régi városrét, Szatyárhát, Galanya, Tözön, és Homokos dűlőket. A gr. Jankovics-Bésán uradalom feloszlik: Jószefmajor, Tiser, Újmajor, Papfejsze bokra, Csanádi kert és Pocsolya nevű részekre.

A Kutas dűlőt egy meglehetősen hosszú dunai kanyar határolja. Ebbe a területbe esik bele a Váe nevű dűlő a Vári pusztával. A néphagyományok szerint azért nevezték el Vári pusztának, mert itt hajdanában egy vár állott. Lehet, hogy a Tőtös testvérek bátmonostori határban álló Szembecs várával volt átellenes. De valószínűbb az a néprege, amely azt mondja, hogy, hogy itt egy korcsma állott. Amikor ugyanis az Öreg Dunán az uszályvontatásokat lovakkal bonyolították le, akkor a vontatott jármű alkalmazottai, a lóvezető kivételével itt, ebben a csárdában oltották szomjúságukat és csillapították éhségüket addig, amíg az uszály a Vári csárdától északra, megkerülve arra a helyre ért,, ahol a lemaradt személyzet a leghamarabb elérte az elhagyott uszályt. Minthogy a lemaradottak itt várták az uszályt, nevezték el a csárdát Vári csárdának és ettől vette nevét a dűlő is. Szekcsői szólásmódban: „Az éhező és szomjazó társaság itt vári meg az uszályt.”

Az idetelepültek gazdasági érdekei elkülönültek az anyaközségben élők érdekeitől, hisz itt voltak földjeik, itt dolgoztak, s csak termékeik értékesítése, bevásárlások, hivatalos ügyek intézése miatt kötődtek a községhez. A gazdasági elkülönülés másik jele, hogy a növekvő lélekszámmal párhuzamosan az első iparosok és kereskedők is áttelepedtek, illetve letelepedtek. A visszaemlékezések alapján a huszas évek végén 3 kovács, 2 asztalos, 2 bognár, 1 kőműves, 2 cipész, 1 foltozóvarga, 4 borbély és 2 pék tevékenykedett a szigeten. Az első boltnak nevezett szatócsüzlet 1908-ban nyílt meg. Tulajdonosa Bébity Nádó szerb származású kereskedő volt, aki a mai Posta u. 8. szám alatt árulta portékáit. A boltot a Mucsler féle tejcsarnok követte 1924-ben.

A gazdasági elkülönülés mellett az önállósulás fontos és nélkülözhetetlen állomása volt a helyi oktatás megszervezése, az első iskola beindítása.

Mivel az iskolák a Duna túlsó oldalán működtek, a téli időszakban a rendszeresen beálló jég, az azt követő jégzajlások, az ősszel, tavasszal beköszöntő ködök lehetetlenné tették a szigeti gyerekek számára a folyamatos iskolába járást, Még az 1900-as századfordulót követően is az volt az általános, hogy csak a tehetősebb, kétlaki szekcsői gazdák iskoláztatták gyerekeiket. A szegényebb szigeti tanyás-gazdák és a cselédek gyerekei egyáltalán nem, vagy csak ősszel és tavasszal jártak iskolába. A szigeten igen magas volt az analfabéták száma. A dunaszekcsői római katolikus iskolaszék gyűléseinek keretében számtalan esetben felmerült a Szigeten építendő iskola szükségessége. Végül 1907. november 16-án sok hozavona után megnyílt a szigeti községi elemi népiskola. Az első két évet egy iskolává átrögtönzött polgárházban kellett eltölteni, melyben egy tanteremben zajlott az oktatás. Az új iskolaépület két tanteremmel épült meg a mai Posta u. 4. szám alatt, később ez az épület adott helyet a községi óvodának. Az első tanító Mayer (Moha) Nándor volt. A gyerekek oktatásában, nevelésében hamarosan tanítótársa is akadt Ágoston Etelka személyében. A kitörő I. világháború Mayer Nándort a frontra szólította. Mayer Nándor helyére 1917-ig Wröblenglensky Gizella tanító került.

1918-20 között szakképzett tanító hiányában csak időszakos oktatás folyt az iskolában. Kedvező változás csak 1920 után következett be, amikor Mayer Nándor visszatért a francia fogságból és hozzákezdett az oktatás újjászervezéséhez.

A húszas évek második felében találkozunk először a szekcsői plébániától való elszakadás gondolatával is. A gyarapodó lakosságnak ugyanis egyre több problémát jelentett, különösen a téli időszakban az egyházi kötelezettségek intézése – születés, keresztelés, házasság, temetkezés. Ekkoriban csak Dunaszekcsőn volt temető. Mindez felvetette egy a szigeten építendő templom és plébánia gondolatát.

Az 1929-33-as gazdasági válság a mezőgazdasági lakosság életkörülményeinek visszaesését eredményezte. A válságon a pénztartalékkal rendelkező nagyparaszti gazdaságoknak sikerült úrrálenni, sőt a tönkrement gazdaságok földjeinek felvásárlásával ezek növelni is tudták birtokaikat.

A szigetben három jelentősebb, 200 holdon felüli, cselédeket foglalkoztató birtok volt: gróf Jankovics Bésán József több birtoktestből álló, mintegy háromezer holdas uradalma, Papp Illés 500 hold körüli birtoka és Beslin Milivojné 330 hold körüli birtoka. Ekkorra jellemzően a lesüllyedt középparasztokból és a cselédekből került ki a sziget lakossága. A Duna egyik oldalán kialakult a szekcsői, viszonylag jómódú munkaadók szűk rétege, a szigeti oldalon pedig a szegény, iskolázatlan munkavállalók laktak. A szigeti területek fejlesztése évről évre kimaradt a községfejlesztés terveiből. Jellemző adat például, hogy egészen az 1954-es önállóvá válásig egyetlen méter kövesút, egyetlen méter járda nem épült a község szigeti területein, holott itt élt a község lakosságának több mint egyharmada.

A II. világháború, a gazdasági életben bekövetkező kedvezőtlen tendenciák következtében csökkent az életszínvonal, a lakosságszám, de az átmeneti létszámcsökkenés ellenére az elkülönülés Dunaszekcsőtől fokozódott. Az 1930-as években a korábbi egy bolttal szemben újabb három kereskedő nyitott új üzletet, ennek következtében javult az áruellátás és a választék. 1926-ban tejszövetkezet létesült a szigeten, ahol a tej fölözése mellett túró és vaj készítésével is foglalkoztak, és termékeiket hajón elszállítva, közvetlenül a fővárosban értékesítették a Garay cégnél. A tejszövetkezet első elnöke Takaró Mihály volt.

Drencsányi Dezső személyében Halász Antal és Tóth Margit mellé újabb tanító érkezett a községbe, ezzel a szigeti tanítók száma a hitoktatóval együtt négyre emelkedett, mindez lehetővé tette a hat osztályos, majd később a nyolc osztályos népiskola beindítását.

A helyi közművelődés központjává az 1927-ben elkezdett és 1930-ra felépített Népház vált, ahol a Dunaszekcső-szigeti Földmívelők Olvasóköre Mayer Nándor tanító vezetésével gazdag programot biztosított a sziget lakóinak. A nyári hónapok kivételével általánossá váltak a szigeti nép által „kabaré”-nak nevezett színielőadások, melyben a helyi műkedvelő társulat szereplői szórakoztatták egymást és a nagyszámú közösséget, sőt műsoraikkal a környező községekbe is eljártak vendégszerepelni. Ma a Népház belső falait a Mayer Nándor által akkoriban festett díszletek, képek borítják. A hétvégeken szinte minden vasárnap a község három kocsmájának valamelyikében táncmulatság volt, és az olvasókör könyvtárában sokan olvastak. Az olvasókörben merült fel először a Szekcsőtől való elválás gondolata is.

A szekcsői plébániától való elkülönülés is teret kapott. Az önálló iskola létrejöttével egyidejűleg az iskolában vasárnaponként rendszeressé váltak a szetmisék és litániák. A harmincas évek végén felvetődött egy szigetre kihelyezett kápláni állás szervezésének gondolata, de erre a paphiány miatt nem kerülhetett sor.

A II. világháborúban a katonai behívások a sziget szinte minden családját érintették. Az itthonmaradottakra a háború okozta romló gazdasági körülmények, a mezőgazdaságban dolgozókat sújtó beszolgáltatási rendszer, a „Jurcsek terv” teljesítése szinte kibírhatatlan terheket rótt. Tovább folytatódott a kisparaszti és törpebirtokok tönkremenése, a férfiak hiánya miatt megnőttek a megműveletlen földterületek.

Az előretörő szovjet hadsereg egységei 1944. október 23-ról 24-ére virradóra érték el és szállták meg a a sziget központi településének házait. Az új megszállás és a háború elsősorban lelki terhet jelentett az itt élő lakosságnak. A Duna két partja közt időnként kibontakozó tűzpárbajban – aknatűz – anyagi károk keletkeztek ugyan, de polgári áldozatokat nem követeltek, s a több mint egy hónapig tartó katonai megszállást is szerencsésen megúszta a település lakossága, csak kisebb rekvirálásokra került sor. A front továbbvonulása után az élet gyorsan normalizálódott. Dunaszekcsőn községi parancsnokság jött létre, melynek Szemelácz Ferenc, Decsi János és Husti R. József személyében szigeti képviselői is voltak

Az 1945 máciusa és júliusa között megvalósított földreform gyökeresen átalakította a korábbi tulajdonviszonyokat. A Jankovics uradalom és a Beslin birtokok földjéből 393 fő, többségében szigeti cseléd, mezőgazdasági munkás és kisbirtokos között, 1550 katasztrális hold és 512 négyszögöl szántóföldet osztottak fel 1-10 holdas parcellákban. A szigeten fekvő, egykori Jankovics uradalom magvát adó Dunamajor területén 45, átlagosan 600 négyszögöl házhelyet kaptak az igénylők. Ezen túlmenően 16200 négyszögöl szőlőt is felosztottak, kisebb parcellákban.

1945. május 12-én a Bajai Földbirtok Rendezői Tanács helyiségében Majorosi Mihály és Gál József dunaszekcső-szigeti lakosok a földigénylésekkel kapcsolatos visszaélésekre és a sorozatos csendőri zaklatásokra hivatkozva egész Dunaszekcső-sziget nevében kérték, hogy ’… csatolják át Dunaszekcső-szigetet csonka Bács megyéhez, mivel földrajzilag szoros összefüggő tartozású…”.

1946. január 14-én, a Népház helyiségében került sor egy falugyűlésre, melyen a szigeti terület elmaradottságának okairól, a fejlődés lehetséges útjáról és a fejlődés érdekében megoldandó feladatokról volt szó. A Megyei Tanács 1946. június 5-én külön bizottságot hozott létre és megvalósíthatónak ítélte a szigetiek elképzeléseit, megtervezte az új településközpont házhelyeinek kialakítását.

1946. április 10-én 150 üzletrésszel, 300millió pengő értéket képviselve a Népházban megalakult a Földműves Szövetkezet. Igazgatósági tagjai: Balogh József, Balogh János, Mánda Kovács János, ifj. Szemelácz Ferenc, Martina József, Miklósa Ferenc, Dékány János, akik mind szigeti lakosok voltak.

1948 októberében alakult meg a Ságvári Termelőszövetkezet, mely 1949-es adatok szerint 19 tagot számlált és 230 katasztrális hold összterületen gazdálkodott.

Az 1945/46-os tanévben a szigeti népiskola általános iskolává alakult, a pedagógusok száma 7 főre emelkedett. 1949-ben készült el a jelenlegi iskola déli vége egy háromszobás nevelői lakással és két tanteremmel. Az egykori uradalmi majorok területén a központi iskola felügyelete alá tartozó tanyasi iskolák létesültek. Ilyen működött már 1936-tól Vári pusztán, ilyen létesült 1949-ben Telek pusztán és kezdte meg működését 1950-ben Kutas pusztán.

Az önálló plébánia és templom ügye is előrehaladt. „Az egyházügyi hatóság Dunaszekcső szigeti oldalán helyi lelkészséget szervez, erre Inhof József lelkészt nevezi ki, aki oda átköltözik, egyelőre bérházba …” – olvasható a dunaszekcsői Historia Domus 1945. november 17-én kelt bejegyzésében.

Az iskolák államosításával a rendszeres istentiszteletek megtartása nehézségekbe ütközött, hiszen ezeket régen az iskolában tartották. A problémát súlyosbította, hogy a szigetre kihelyezett lelkész felhagyva papi hivatásával, megnősült.

1950-ben Rónaki László személyében új, agilis káplán került a szigetre, aki összefogva a szigeti híveket és iparosokat egy öreg uradalmi épület átalakításával átmeneti megoldásként, a rendszeres istentiszteletek és a legfontosabb egyházi teendők ellátására is alkalmas kis kápolnát építtetett, mely a „Krisztus „Király” nevet kapta.

1950-ben Szabadság néven újabb termelőszövetkezet alakult, mely 14 családot tömörített és mintegy 150 holdon gazdálkodott Deli János vezetésével.

1951-től az erőszakos tsz szervezés következtében a fejlődés megtorpant, mert az egykori cselédek, mezőgazdasági munkások nem értették, hogy a nagy földosztás után miért kényszerítik a közösbe azt a földet, amiért évek óta harcoltak. Egy részük belépett ugyan, mert bekényszerítette őket a növekvő beszolgáltatás, a tagosítás és a kulák-listáktól való félelem, de igazán nem érezték magukénak a szövetkezetet.

A két önként szervező szövetkezetet gazdasági okokra hivatkozva, erős központi nyomással 1952-ben „Vörös Október” néven egyesítették, elnöke Dóczi József lett. A kierőszakolt összevonás mindkét szövetkezet tagságának ellenérzését kiváltva eredménytelenséget okozott, így 1954-ben ismét sor került a különválásra. A településen a most már 43 tagot számláló „Szabadság” és a 38 tagot számláló „Ságvári” termelőszövetkezet működött.

1950-ben fiókposta nyílt a szigeten és még ebben az évben hivatali kirendeltség is helyet kapott a településen, melynek első vezetője Dezső Lajos volt.

A szigeti infrastruktúra fejlesztése területén azonban továbbra sem történt előrelépés: hiányzott a villany, nem épület ki úthálózat, megoldatlan volt a helyi egészségügyi ellátás.

1952 őszén Nyéki Mihály párttitkár, Varga Tamás az akkori kirendeltségvezető, Raics Lukács a „Ságvári” tsz elnöke, Szilágyi Béla, Haraszti Károly, Miklósa István, mint a szigeti település megbízott képviselői beadványt készítettek, melyben a szigeti nép nevében kérték a település önálló községgé nyilvánítását.

Két évig tartó harc kezdődött. 1953 elején a Belügyminisztérium által küldött bizottság járt Dunaszekcsőn az ügy helyszínének kivizsgálására. A bizottság tagjai a szigeti oldalt meg sem nézvén olyan nyilatkozatot tettek, hogy nem engedélyezik az önálló községgé való alakulást, mert a szigeti tanácsház és a község tanács között nincs 2 km távolság. (Csak a Duna – a szerkesztő megjegyzése) 1953. szeptember 16-án Szilágyi Béla, mint Dunaszekcső-sziget lakóinak hivatalos megbízottja felkereste a Mohácson fogadóórát tartó Baranya Megyei Tanács elnökét, Varga Jenőt, és ismételten előadta a szigetiek problémáját. Varga egy újabb írásos, lakossági aláírásokkal megerősített beadvány benyújtását javasolta. Két heti munkát követően még mindig csak 91-en írták alá a beadványt, mert olyan rémhír terjedt vagy terjesztődött el a faluban, hogy aki aláírja ezt az ívet, az a tsz-be való belépését írja alá. Végül szívós munkával, három nappal kitűzött határidő előtt sikerült a beadványt, 258 aláírással a megyetanács elnökéhez eljuttatni. Mivel hónapokig nem történt semmi fejlemény, 1954 májusában Szilágyi Béla ismételten érdeklődött a megyei tanácsnál a beadvánnyal kapcsolatban. Ekkor derült ki, hogy a dunaszekcsői tanács akkori vezetőinek közbenjárására a megyén „elfektették” az iratokat. Az ismételt reklamációt követően 1954 júniusában a Rákosi Hivatalból levél érkezett, hogy az ügy folyamatban van, majd 1954. szeptember első napjaiban megérkezett a sziget különállását és önálló községgé szerveződését engedélyező határozat. Ennek előkészítésére Községszervező Bizottságot kellett alakítani, melynek választott tagjai: Szilágyi Béla (elnök), Varga Tamás (titkár), Nyéki Mihály, Raics Lukács és Miklósa István.

1954. szeptember 16-án a dunaszekcsői tanács, a helyi községszervező bizottság és a járási tanács igazgatási osztály vezetőjének részvételével került sor a különválás részleteinek megtárgyalására, a két község határainak kijelölésére, az új község nevének meghatározására, és ekkor szentesítették a résztvevők aláírásukkal a sziget teljes elszakadását. A járási tanács részéről a Dunaújfalu nevet javasolták, amit a községszervező bizottság javaslatára Dunafalvára módosítottak. A községszervező bizottság ezt követően lebonyolította a tanácsválasztást, megalakították az új képviselőtestületet. Az első tanácselnök Raics Lukács, a vb.titkár Dékány József lett.

Az ezt követő történelem lapjait mi írjuk, lejegyzése az utókorra vár.

Fekvése--

A község a Duna bal partján fekszik Bács-Kiskun megyében.

Nevezetességei

Még ma is látható római kori leletek.

Képgaléria

Következő községek

További községek